Zsolt Béla (1895 - 1949)
 Komárom, 1895. január 8. - Budapest, 1949. február 6.Úgy indult, mint a Nyugat második nemzedékének egyik legtehetségesebb költõje: lelkesedett Adyért, hatott rá Baudelaire, Babits és Tóth Árpád, versei gondos formamûvészettel csiszolt, elegánsan dekadens, de a harcos politikai kiállástól sem idegen, mûvészkedõen mûvészi írások voltak. És lett belõle a Horthy-korszak legbátrabb, legtörhetetlenebb ellenzéki publicistája, aki emelt fõvel állt újra meg újra bírái elé, vádló volt a vádlottak padján is. Megismerte az embertelen korszak minden megalázását és testi szenvedését, harcolván egy ügyért, amelynek õ tudta a legjobban a reménytelenségét. Múlt századi vagy század eleji radikális polgár akart lenni abban a korban, amikor a fasizmussal szemben már csak a szocializmusban lehetett reménykedni. Küzdött egy már túlhaladott polgáreszményért, és közben mint regényíró mindenki másnál nyomasztóbban ábrázolta a polgári élet kiúttalanságát. Polgár volt, akit gyûlölt a fasizmus, és a szocialisták József Attilától Bálint Györgyig lelkesedtek érte, ha nem is értettek egyet vele. Olyan Don Quijotéja volt a lehanyatló polgárságnak, mint hajdan az igazi Don Quijote a feudális eszményeknek.
A nagy irodalmi és iskolai múltú Komáromból indult. Magyar-latin szakos tanárnak készült. A századelõ polgári radikálisaiért lelkesedett. Azután jött az elsõ világháború, elvitték a tûzvonalba, súlyos sebesülése után mint végérvényesen beteg embert szerelték le. Csoda, hogy ötvennégy évig el tudott élni, holott világéletében éjszakai munkával, napi nyolcvan-száz cigarettával, felettébb sok féldeci konyakkal, szerkesztõségi izgalmakkal, politikai harcokkal rövidítette az életét, a történelem pedig börtönökkel, munkaszolgálattal, német haláltáborral siettette a halálát.
Az elsõ világháborúból visszatérõ Zsolt már az irodalmi körökben elismert költõ volt, amikor Nagyváradra került újságírónak. Ez a Nagyvárad mindenki számára ösztönzõ volt. Zsolt Béláról ott derült ki, hogy publicistának is, szerkesztõnek is nagyon jó. A forradalmak után, 1920-ban került fel Budapestre, ahol a huszonöt éves fiatalember azonnal fontossá és tiszteltté válik. Mint költõt a kezdetek kezdetén elismerte Ady és Babits is, most Bródy Sándor fedezi fel benne a publicistát. Kétségtelen, hogy hamar kialakuló harcos publicisztikájára ugyanúgy hatott Bródy, mint Adyéra vagy Móricz Zsigmondéra. De Zsolt politikai írásaiban van egy új hang is: a kiábrándult fanyarság. Huszonöt éves korára úgy érzi, hogy eszméi összeomlottak, az a haza, amelyet Horthyék formálnak, nem megfelelõ haza az emberségesen érzõ, értelmes embereknek. Zsolt Béla ama ritka polgári publicisták közé tartozott, akiket nem csábított el Bethlen konszolidációja sem. Bethlennek a szocialisták közül is csak a baloldaliak voltak igazi ellenzékei, a polgárok közül alig-alig valaki, de elejétõl végig és a leghangosabb szóval, s a hangossághoz ragyogó stílussal: Zsolt Béla. Így azután fekete bárány volt a hatalom szemében. De a polgári olvasók izgatottan várták az újabb Zsolt-vezércikkeket.
A Horthy-korszaknak a módszerei közé tartozott a magyar polgárság megosztása zsidókra és keresztényekre. A valóság az volt, hogy a hajdani nemesi-jobbágyi Magyarországon alig volt polgárság, és amikor a történelmi szükségszerûség fejleszteni kezdte a hazai polgárságot, ezek nagyobb részben olyanok voltak, akik az elõbbi századokban nem számítottak magyaroknak: németek, szlávok, zsidók. Ezek egy-két nemzedék alatt a magyar nemzettudatnak, sõt legtöbb esetben a türelmetlen nacionalizmusnak képviselõivé váltak. Nos, Horthyék egyszerre csak magyarnak ismerték el a német és szláv eredetû polgárt, de kizárták a zsidó eredetû polgárt. A zsidó polgárság különbözõ rétegei még csak nem is értették - mert nem is volt érthetõ -, hogy õk miért kevésbé magyarok, mint a svábok vagy bunyevácok. A keresztény polgárok nagy része pedig kapott az alkalmon, és szembefordult a zsidó konkurenciával, nem véve észre, hogy a polgári testvérharc végképp aláássa a polgári létet. S minthogy féltek a történelem szocialista megoldásától, nem is kevesen közülük tehetetlen elõkészítõi, eszközei, kiszolgálói lettek a fasizmusnak. Ámde ebben a helyzetben a zsidó polgárság sem a polgári hagyományokat folytatta, hanem igyekezett beleilleszkedni a Horthy-rendbe, amíg lehetett. Végül is rájuk zuhant a történelmi tragédia, és kipusztultak: a mintegy milliós lélekszámú magyar zsidóságból elenyészõ tízezrek úszták meg élve a fasizmus õrjöngését, vagyis történetük befejezõdött, maradékuk egy-két nemzedék alatt nyomtalanul szívódik fel a társadalomba, legföljebb annyi emléket hagyva, hogy a magyar polgári felemelkedés idején jelentékeny szerepük volt a magyar irodalomban és tudományban.
Nos, ennek a halálra ítélt magyar zsidó polgárságnak az írója volt Zsolt Béla. Mint publicista a nagy, közös polgári eszményeket képviselte. Regényeiben azonban arról a világról vallott, ahonnét maga is származott. Sok regényt írt, jó néhány közülük elnagyolt, több bennük a publicisztikus vagy moralizáló elem, mint az igazi epika, ámbár mindegyikben akadnak kitûnõ fejezetek. Van azonban néhány regénye, amely a két világháború közötti magyar irodalom múlhatatlan remeke, ilyen a Gerson és neje, a Bellegarde, a Kínos ügy és A dunaparti nõ. Ezeknek hõsei a magyar zsidó polgárságból, pontosan, a pesti polgárságból kerültek ki: kispolgárok, értelmiségiek, nagypolgárok. De bárhol is állnak a társadalom létráján, kivétel nélkül olyanok, akiknek élete kudarcra van ítélve. Vagy ha sikeres az életük, mint Gersoné, a nagytõke alázatos, sõt lelkes kiszolgálójáé, az erkölcsileg úgy elzüllik, hogy az olvasó utálkozva teszi le a könyvet. Az olvasó egyébként is örökké viszolyog, ha Zsolt-regényt olvas. Nincs ezekben az érdekes történetekben egyetlen vonzó alak sem. A polgárság bús képû lovagja visszataszítónak rajzolja az egész polgárságot. Ha valakire ráillik a kritikai realista jelzõ, a perspektívátlanság hiteles ábrázolása, akkor századunk magyar irodalmából elsõsorban Zsolt Bélára illik. Sötét, naturalizmushoz közeli képekben, de biztos kezû meseszövéssel marasztalja el szemléletesen ábrázolt alakjait. Gyakori anekdotaszerû eseményeibõl kikerekedik a polgári kicsinyességek enciklopédiája. Soha senki ilyen humortalanul nem tudott anekdotázni.
De sikeres regényíró volt, ellenfelei is érdeklõdve várták regényeit, ahogy ellenségei is mindig elolvasták vezércikkeit. Élete pedig szerkesztõségekben és kávéházakban telt el. Kitûnõ, bár fanyar csevegõ volt. Folyton éppen szerkesztett, beszélgetés közben is. Szervezte az irodalmat. Saját személyében volt a polgári baloldal.
Azután elvitték munkaszolgálatba, ahol a megalázásból és a testi szenvedésbõl az szabadította ki, hogy bíróság elé állították, és börtönre ítélték. Onnét vitték a koncentrációs táborba, ahonnét sikerült kimenekülnie és Svájcba szöknie.
Halálos betegen tért haza 1945-ben. De nem pihent. Õ volt a Polgári Radikális Párt napilapjának, a Haladásnak a fõszerkesztõje, képviselõje lett pártjának. És közben megírta utolsó epikus nagy mûvét, a Kilenc koffer címû önéletrajz-regényt. Ez a dokumentum voltában is fontos mû, amely újságfolytatásokban jelent meg, máig sem sorakozott könyv alakban a Zsolt Béla-regényekhez. De nagyszerû publicisztikájának válogatása is régóta adóssága a könyvkiadásnak.
1949-ben halt meg, a rég megérdemelt magas kitüntetés halálos ágyához érkezett. Azóta kevés szó esett felõle, ha talán legjobb regénye, A kínos ügy meg is jelent új kiadásban. Az õ irodalmi emlékezetének méltó felidézése is adósságaink közé tartozik.www.mek.oszk.hu
|
